Szöllősiné Eisler Mariann

Visszaemlékezésem

1973 tavaszán szüleimmel Nagyvenyimre költöztünk. Ez év szeptemberétől óvónőként a Kertvárosi óvodában dolgoztam. Időközben Nagyvenyimen óvónőt kerestek Szabadi Andrásné Iluska GYES idejére.
Már előzőleg is hallottam róla, hogy az óvoda nagyon jó, szakmailag elismert, így örültem a lehetőségnek, hogy megpályázhatok itt egy állást. A következő tanévet már Nagyvenyimen kezdhettem. Érdekes volt látni a városi és a falusi óvoda közti különbséget. Ami először feltűnt, hogy itt mindenki közvetlen, barátságos és beszédes volt. A gyerekek sokkal nyugodtabbak, csendesebbek voltak. Számomra új volt, hogy az óvodának saját élelmezésvezetője volt, aki megtervezte az étlapot, és beszerezte a szükséges élelmiszereket a napi főzéshez. Legalábbis amit kellett, mert az ovi hatalmas udvarán – amit a vendég kollégák mindig megcsodáltak –  saját konyhakert is volt, és megtermelték a szükséges anyagok nagy részét. Nem volt udvarosunk, főként a dajka nénik dolga volt a kertgondozás,  A baromfit  – bár nem itt nevelték, és nem volt még konyhakész fagyasztott, – a konyhában vágták és pucolták. Kitűnő házias ételeket főztek és hetente kétszer sütöttek is.
Emlékszem Patakiné Ilonka néni csodálatos nyújtott réteseire, amik nagyon finomak voltak, és számomra emlékezetesek maradnak.
A mosást, vasalást is a dajka nénik végezték, és ha maradt valamicske szabadidejük, azt a konyhás nénikkel együtt hímzéssel, kézimunkázással töltette ki az akkori vezető, Mannhalter Magdi óvó néni, aki a rendházban hozzászokott a feszes időbeosztáshoz, ugyanis apáca volt azelőtt. Szép hagyományt is teremtett, (ma már nem élő) ugyanis hozzá fűződik a Nagymamák és nagypapák találkozója az óvodában. Ez egy élőzenés, táncos délután volt, Horváth József és Balogh András tangóharmonikán szólaltatta meg a kedvenc nótákat. A vendégeket megkínáltuk a konyhán sütött pogácsával, süteménnyel. Mindenki nagyon jól érezte magát. Az idősek sokat beszélgettek, és felelevenítették a régi emlékeket.
Annak idején tiszta korcsoportok voltak az óvodában. Régóta hagyomány volt, hogy a nagycsoportosokat elvittük a Budapesti állatkertbe. Egyik évben úgy gondoltuk, hogy jó lenne elvinni a gyerekeket a Veszprémi állatkertbe. Kevesen tudtak róla, messzebb is volt mint a budapesti, el is bizonytalanodtam. Hogyan merjünk elindulni, mikor még mi sem voltunk ott?  Mennyi ideig tart az utazás? Hogy fogják bírni a gyerekek a hosszú utat? Ekkor ajánlotta fel a Sóti család, hogy ők lemennek egy hétvégén, és ha gondolom, menjek velük, nézzem meg, megfelelő lesz-e a gyerekek számára az utazás és a hely. Ez az felajánlás számomra meglepő volt, de nagyon megörültem mert nem volt mindennapi a szülők ilyen fokú önzetlensége. Elfogadtam a lehetőséget, és büszke voltam rá, hogy Ők a mi szüleink voltak.  A kirándulás a gyerekkel nagyon jól sikerült, és később is, több éven keresztül szívesen utaztunk oda.Így fedeztük fel óvodánk számára a Veszprémi állatkertet.

Szöllősiné Eisler Mariann – óvodapedagógus